SZILVÁSI György:
Lucha Libre

NÉHÁNY PILLANATIG bután pislogott a zöld kurzor, míg a parancs elért a nyomtatóig. A számítógépek dolgozni kezdtek, a nyomtatófej lassan, karcos hangon, apró pontokból – igenekkel és nemekkel – írt meg egy életet. Az ő életét – az elejétől egészen a végéig.

Már vagy egy perce a csend uralta a steril, álmennyezetes irodát, a szekrénnyi számítógépekben, az átlátszó plasztikfalak mögött leálltak a mágnesszalagok, a nyomtatófej sem mozdult, csak egy haldokló neoncső pattogó hangja szűrődött be egy távoli folyosóról. Szabadulva a rendületlenül eltűnő, majd megjelenő kurzor igézetéből, a nyomtatóhoz lépett, és a perforációnál eltépte a lapot. „Életének 53. évében elhunyt. Ügyiratszám: AV/12/3211/1945” – olvasta az utolsó sort.

– Majd holnap befejezed a jelentést, Mike, pihenjél! – ismerte meg Gabe hangját a háta mögül.

– Töröld le a képedről az önelégült mosolyt! – válaszolta meg sem fordulva. Hirtelen mégis megfordult, és kacagva megölelte barátját, aki egy pillanattal azelőtt még az ajtófélfát támasztotta.

– Hát a kolléga már nem is szól, hogy visszatért a küldetésről? Mástól kell megtudnom? – kacsintott Gabe.

– Kárpótlásul vendégem vagy egy ebédre, közben mesélek.

– Sajnos nem fog menni, hamarosan kilövés. Csak búcsúzni jöttem.

– Akkor elkísérlek. És hová mész? Kíváncsi vagyok a hacukádra. Bár a múltkori rizsporos parókát nehéz lesz felülmúlni – ugratta barátját. – Talán egy szerzetesi zsákruha…

– Befejezted?

Mike a műveleti terem mögötti szoba nagy üvegablakából nézte, ahogy alatta izgatottan sürögnek-forognak a fehér köpenyesek, a kilencsornyi komputeren az utolsó ellenőrzéseket végezték. A terem végében, a három óriási kivetítő alatt a technikusok a tartályban álló Gabe hátára csatlakoztattak egy-egy vezetéket, melyek oldalra többfelé ágaztak tovább. Gabe hanyagul tisztelgett két ujját a homlokához emelve, mielőtt rázárták a tartály ajtaját. A villódzások megszaporodtak a számítógépeken, a szemek a monitorokra szegeződtek.

«TARTÁLY ZÁRÁSA» – mondta a mikrofonba a küldetés vezetője, fél perc, és Gabe-et a feje búbjáig folyadék lepte el.

«A KAPCSOLAT SIKERES» – a szemközti hatalmas kivetítőkbe élet költözött, egy újszülött jelent meg rajtuk. A teremben mindenki tapsolt, ölelések és kézfogások jelezték: a küldetés sikeresen megkezdődött.

Másnap reggel Mike újra a műveleti terem felé vette útját, ahová napközben is időnként visszatért, megbabonázva nézte barátja mindennapjait az óriási kivetítőkön. Bár kimerült volt, az aggodalom és a kíváncsiság este is az üvegfal mögé ültette. Egy öltözőt látott:

A hangok alig hatoltak el oda, ahol Gabe a térdére könyökölve mélyedt a gondolataiba. Öt-négy-három-kettő-egy – dübörögték a mélynyomók odakint a visszaszámlálást, ami távoli dorombolássá halkult, mire elért az öltözőkig.

– Készén áltok egy fergeteges estére?

– Nem hallom!

– Lucha libre![4] Kezdődjön a bunyó! – kiáltotta elnyújtott, mély hangon a távoli bemondó.

Gabe körül izgatott fiatalok várták, hogy a ringbe szólítsák őket. Színes maszkokban, testhezálló ruhákban, némelyek köpenyben. Egyesek izgatottan rángatták lábukat, mások kíváncsian lestek ki az ajtón, vagy nyújtották izmaikat. A padokon lassan, komótosan, már-már unottan öltöző veteránok csak egy-egy pillanatig tudták kizökkenteni őket izgalmukból fricskáikkal. Mike tudta, hogy az a Gabe mindent megadott volna, hogy újra céltáblája legyen ezeknek a vicceknek, érezhesse azt, amit a fiatalok, az izgalmat, az elgyengülő lábakat, majd az eufóriát, amint megszólal a bevonuló zene – de ezek már csak ritkán adattak meg számára, túl ritkán. Igazság szerint már évek óta egyszer sem élvezte a bunyót, csak csinálta. Kötelességből, pénzért, még rosszabb: megszokásból.

– Sok szerencsét! – mondta vidáman Licantropó, mielőtt feltette farkasmaszkját, majd utána Arturo, az R2D2 hasonmás törpe kacsintott rá.

Időről időre mások is hátba veregették, azok, akik az arénába mentek. Felnézett, és barátságos, félszeg mosollyal válaszolt. Az utolsó. Nincs több. Eljött La Luz, A Fény utolsó összecsapása, búcsú a ringtől, várja őt az a világ, mely nincs kötelek közé szorítva, ahol nem tudja, honnan jöhetnek az ütések. „Odakint szinte mindenki rudo[5], nagyon kevés a technicó” – válaszolta évekkel (órákkal?) ezelőtt egy kivénhedt veterán arra a kérdésre, hogy miért csinálja még, miért alázza meg magát meccsről meccsre.

Visszaérkeztek az első megkönnyebbült luchadorok[6], a kamerák kereszttüzén kívül, izzadtan, mosolyogva összeölelkeztek – pedig néhány perce még egymást püfölték. Helyükre újabb harcosok mentek a színpadra.

Gabe kialvatlan volt, a tegnapi, La Prensában tartott búcsúbulija után alig aludt, céltalanul kapcsolgatta a tévét, csak hajnalban szenderedett el – de az alvás is csak nyomasztó rémálmokat, szörnyű arcokat, értelem nélküli gyötrelmet adott. Az ébrenlét sem hozta el a megkönnyebbülést, evett, összecsomagolt, beült szürke autójába, és elindult az arénába, hogy elszenvedje utolsó vereségét.

Felöltözött La Luz hófehér jelmezébe, feltette barna fejpántját. Bíbor köpenyét még nem terítette a hátára, mert a zuhanyzóból mindenfelé széthordták a vizet. A műsor első fele már lement, a veteránokat, a nagyágyúkat is elkezdték a ringbe szólítani. A fiatal luchadorok már felvették civil ruhájukat (egy újabb kosztümöt), a levegő parfümillattól és felszabadult beszélgetések zajától lett terhes. Ideje menni. Kilépett az öltöző ajtaján, még éppen látta, ahogy ellenfele eltűnik a kanyarban – talán egy kicsit önhitt és törtető, de alapvetően rendes srác.

A kivetítőn bemutatták Gabe karrierjének legszebb pillanatait. Az utolsó fellépést igazán látványossá szerették volna tenni, ezért egy sodronnyal lassan leeresztették az arénába. Bár Mike eleinte giccsesnek gondolta, de akárcsak barátját, végül őt is magával ragadta a bevonuló, képzeletben vele együtt ereszkedett az arénába, miközben a háttérben egy kislány képzetlen, de éppen ezért gyönyörű hangján énekelte az Ave Mariát. Bár Gabe nem látta, de tudta, hogy mögötte a kivetítő szárnyakat adott a hátára, elvakították a reflektorok, de így is érezte maga alatt a tömeget, köztük szeretteit, családtagjait. Puhán érkezett a talajra, segédje a vállára tette súlyos bajnoki övét. Majd még egy szökellés; a daru egy hirtelen mozdulattal a kötelek közé repítette. Átvették övét, köpenyét a sarokra akasztotta, és várta ellenfelét. – És a kihívó nem más, mint a sötétség fejedelme, a bűnre csábító… El Diabloooo! Egy ismeretlen metálbanda hörgött a hangfalakban; a reflektorok a bejárat rámpája felé irányultak. Senki nem volt ott, senki nem lépett be, csak a fények villództak öncélúan. A bevonuló zene hörgése elhallgatott, izgatott moraj hangja hallatszott a nézőtérről.

– Megvan a kópé! – kiáltotta váratlanul a bemondó. – Nézzék, ott, a kamera mellett!

Ott állt El Diablo, talpig vörösben, maszkkal az arcán, kezében La Luz köpenyével. Mikor minden figyelem ráirányult, a kamera felé fordulva ketté-, majd négyfelé tépte a köpenyt. A közönség búgott és őrjöngött.

– Ez aztán a szemtelenség, de hát ezért szeretjük! – kiáltotta a bemondó, miközben El Diablo felugrott a ring sarkába, és nyelvét nyújtogatva a közönséggel ünnepeltette csínját. – Most érkezett a fülemre a hír. A sértést megtorlandó La Luz menedzsere bejelentette, El Diablót Máscara o cabellera contra retiro mérkőzésre hívják ki. Ha Luz veszít, levágják a haját, ha nyer, Diablo inthet búcsút a ringnék! Örökre!

– Becsaptatok, erről nem volt szó! – horgadt fel benne a csalódottság, de szavait elnyomta a közönség éljenzése. Csak a kettős sípszótól tért magához ismét. Megkezdődött az előadás.

Dobások, fogások oda-vissza, kartekerés és szabadulás hosszú perceken át – a megbeszéltek szerint vezették elő a vereségét. Következett az első komolyabb manőver: Diablo a kötélről ugrott el, még a levegőben lábával ollóba fogta a nyakát, majd a teljes súlyával földre rántotta Gabe-et. Beütötte a fejét; még fel sem ocsúdott, de ellenfele megdöbbentő gyorsasággal a lábánál termett, átfogta combját, kezét a lába fogta le.

Hirtelen felismerés gyulladt La Luz szemében. Alig valamivel azelőtt mozdult vállával, mielőtt a bíró az utolsókat számolta volna. Talpra szökkent, a kötelek felé rohant, majd lendületet véve alkarjával letaglózta El Diablót – ez volt az ő meglepetése. A földön nevetve rákacsintott Diablo – csak a harmadik kemény dobás után értette meg: La Luz ma nem akar veszíteni. A régi formáját hozta, élvezte a harcot. Izmaiba új erő költözött, a sérülések, műtétek nem fájtak, olyan figurákat mutatott, melyekről azt gondolta, soha többé nem tud véghezvinni – de így is nehezen vette fel a versenyt fürge ellenségével. A kötélnél hol saját, hol Diablo csapatából súgta oda neki valaki: „Oké, elég lesz! Most már tartsd magad a tervhez!”, később riadt tekintettel azt, hogy „Hülye vagy, mit művelsz?”

Elcsigázva mászott fel a szorító sarkára; minden erejét összeszedve Diablo felé ugrott. Letaglózta őt. Ráfeküdt, vállát a földhöz nyomta, és számolt – ő vissza, míg a bíró előre. Három-kettő-egy. Egy-kettő-három. Győzött! Letépte Diablo maszkját, meglátta az arcát, és visszahőkölt.

Felállt és körbenézett. Homloka felrepedt, szivárgott belőle a vér, bal oldalra a bordái alá is kapott egyet. Alig jutott el hozzá a külvilág, többen megveregették a vállát. Kezébe nyomták az övét, megfogta, és a feje fölött kifeszítette – a körvonalak elmosódtak, és elhalványultak a fények. Gabe összeesett.

«A KAPCSOLAT BONTÁSA SIKERES» – A küldetésvezető érzelemmentes hangja rántotta vissza Mike-ot a valóságba.

«TARTÁLY NYITÁSA»

A meg-megrogyó Gabe hóna alá segítő kezek nyúltak, úgy emelték ki őt a tartályból egy hordágyra. Mike, amikor meglátta fürtös szőke barátja meggyötört mosolyát, egyszerre könnyebbült meg, és rohanta meg ezer és ezer küzdelem emléke, és nehezedett rá teljes súlyával. Gyötrelmes kudarcok és még gyötrelmesebb győzelmek, aprópénzre váltott diadalok, melyeket kőbe véstek, kanonizáltak, megmagyaráztak, kihasználtak, öltek és pusztítottak a nevében. Mindent megadott volna, hogy újra magabiztosan tegye a dolgát, kétségek nélkül, bizonyossággal felvértezve – de ezek már csak ritkán adattak meg számára, túl ritkán. Félt, hogy már csak kötelességből, még rosszabb, megszokásból végzi feladatát – akárcsak a birkózó…

– Nem sejtettem, hogy a konkurenciának ilyen kifinomult a humora – hallotta a megnyugtatóan mély hangot maga mögül. Főnöke odahajolt a mikrofonhoz, azon keresztül szólt a teremben lévőkhöz: – Uraim, rendkívül hálás vagyok az erőfeszítéseikért, gratulálok a sikeres küldetéshez. Minden más híreszteléssel ellentétben még én is szoktam pihenni, tegyék önök is ugyanezt!

Főnöke fejére tette a kalapját, átvetette kabátját a kezén, és a kijárat felé indult.

– Uram! – szólt utána Mike.

– Mondjad, Michael! – fordult vissza a bejárattól. – Valami nyomja a szíved?

– Uram, mi végre ez az egész? Megint csak könnyeket és szenvedést hagytunk magunk után. Meggyötört anyát, árva gyerekeket és szomorú barátokat. Ezért dolgozunk?

– Michael, nemcsak a mosolyokban, az elégedettségben kell hogy ott lakozzunk, hanem minden könnycseppben is. A meggyötört anyában, az árva gyermekben, a szomorú barátban továbbél mindaz a jó, amit szerettük jelentett. Az emberek észreveszik, hogy nemcsak sportoló, hanem remek ember is volt, aki példás életet élt.

– Erre nincs garancia! Ezt önnek kell a legjobban tudnia!

– Garancia? Attól tartok, az valóban nincs… Nem dönthetek helyettük, ha úgy tetszik, ez lucha libre, szabad küzdelem. Nem dönthettem a birkózó helyett sem, de küldhettem neki egy kis segítséget Gabriel személyében, hogy ne meghasonlott emberként éljen tovább. Hogy választhasson. A helyes út mindig nehezebb, és gyakran torkollik tragédiába… mint ebben az esetben is. Megtehetném, hogy irányítom őket. De ha megtennék mindent, amit hatalmamban áll, ha kikényszeríteném a tiszteletet, amit megérdemlek, akkor én is csak egy szörnyeteg lennék. Érts meg, nem lehetek despota, akit megrészegít saját hatalma, egy kufár, aki érdekből oszt vagy vesz el kegyet! Ezért kell mindent odaadnom nekik magamból, lemondanom mindenről, a javukra, ezért kell, hogy szabadon dönthessenek. Nem strázsálok az almafánál!

– Pihenjél te is, Michael, és hagyd magad mögött a kétségeidet, még rengeteg dolgunk van – mondta némi szünetet követően, már nyugodt hangon.

Michael az orvosi megfigyelőben, alvó barátja mellett töltötte az estét. Testben még mindig fáradtan, elgyötörve, de újjászületett bizonyossággal figyelte a kis kerek monitort, ahogy azon a kis fényes zöld pont újra és újra bejárja ugyanazt az utat – fel és le, fáradhatatlanul.

SZILVÁSI György

Újságíró, 1982-ben született Budapesten. Az ELTE-n történelem szakon tanult, de végül nem fejezte be az egyetemet. Dolgozott útépítésen, bárban, adminisztrációs munkakörben, végül az írásban találta meg számítását. Főként sporttörténelemmel foglalkozik, azon belül is az amerikai futballal (ebben a sportágban lett 2014-ben magyar bajnok). Ha sci-firől van szó, akkor a legszívesebben Juan Ricóval, William Mandellával vagy John Perryvel „megy bevetésre”, vagy Artyommal ereszkedik a föld alá, és a kiégett, durva karakterek, mint Scott Warden és Gully Foyle sem állnak távol ízlésétől.